Fölséged göncei mifélék legyenek a diadal napján? - kérdi Bebeton, s közben sartégiai megbeszélést tart a stelázsi előtt. Az egyetlen hely, ahová nemérela Sasszem füle. Kiről csak csupa rosszat tudok mondni, sajnida. Végső szakaszához érta a mállasztás, maszopék romokban hevernek, sárga gumicsizmám jobban fénylik, mint valaha, mehetnénk, hogy egyszer s mindenkorra lerendezzük a zellenség szájaszélit, erre mi van?
- Mi van? - kérdi a doktor, s csapóját fenyegetve lendíti a zakvárjum peremén ülő katincabogarak felé. Itt, ezena rejtett helyen vészelték át a telet, s most éledeznek újra. Pöttyes kis árulók, némely bogár biztos Asszemnek dolgozik, ki, mint jelzem érzékletesen (nehogy megértse!), akadályokat görget elénk.
- Sárga csizma biztos, kipipálhatja, dokker - mondtam alig hallhatóan óbégázva Bebeton doktornak, és soroltam még, mi mindent kéne rám aggatni ahhoz, hogy a zellen szétszaladjon. - A hantaló talpára nyers pacaltot csavarjanak, nehogy hallják, mikor osonok feléjük végső leszámolásra.
- Meglesz, uram - szóla dokker, s a hantaló szügye alá rejti a csizma illatanyagából fermentált csodabűzt, melynek egy cseppje is elég ahhoz, hogy a maszop szanafusson.
- Miva nerre írva, hé? - kérdi Mábocs, aki szintén fölszerelkezik a züveggel. - 
Vegyigyümi. Álca ez, vagy tényleg az?
- Jó hogy nemmá vegyiali - viccelődik Fűretlen, s kérdi a medveállatot, a végső csata előtt nem blattolnának-e kicsit, ráfér nea pihi, mára feszkó miatt gondolja.
- Szabad, Fölség? - kérdi Mábocs, s redvás bundája alól, melyen rekeszek vannak berendezve, előkap egy pakli agyarkártyát, pörget, lapoz, ujjat nyálaz, s néz rám a marhanagy medveszemeivel.
- Nemá, nemá - súgom ordítva -, semmi se szent nektek, barmok? Háta legesleges jön most, deti mégis a zördög bili....bilét...na, az elébb még itt volt...bulisan...ó, a franc törje ki a nyelvem...bukéja....bilifüle...
- ...bibliája - szól Bebeton, s int Pufókának, vax-szal kenje gigabajszát, lebegtesse, lóbázgassa, nem sok idő van már hátra, mehet vissza Pusztaszerre, rá a kórkép tetejire.
- Node föl... - szól a medve, s várja, torkom nyíljon, s a hangok, melyek ott lakoznak gégefőmön, gördüljenek kia térbe, föla kredenc tetejére, nippes halak zörgedeznek, ikercápák ugradoznak.
- Ne mén akartam, hogy ennyi ellenségem legyen! - szakad ki belőlem végül a fájdalmas vallomás, s arra a megbeszélésre gondolok, melyre Asszem vonszolt, hogy megsúgja, amit a zellenfélről mondsz, voltaképp magunkról állítjuk. Amikor hát Fölség, idézem most ezt a hajdert, pernát, arról beszél, hogy a másiknak száradjon le a pöcse, akkor azzal azt mondja ki...
- ...tuda talatt - veti közbe Kieza doktor, kinek, tudjuk, eza mániája.
- Neke mosztan mindegy, alatta vagy fölötte. Én csak azt mesélem, hogy a Sasszem mivel akart megpuhítni. Méghogy én akarnám magamnak mindazt, amit mások fejére olvasok! Jól néznénk miki. Ésitt abban vana lényeg, hogy MI! Értitek, pupákok? Ezt véssétek a fejetekbe. Vana MI, és vana NEMMI.
- ...mega SEMMI? Az mi? - kérdi Mábocs, s látom, két piros ásza van, Fűretlen szeme vadul villogózik.
- Milyen semmi? Nehogymá itt a zutolsó pinanyalatban - oppardon, a mindent eldöntő utolsó nagy mállasztási invokációban - filo...na, teljesen megzavartál...fülene...ó, az íz egye meg, megint kezd beállni a szájzár!...fizókai...hola kulcs, doki, hova 
tettem?...fulizó...
- Nem lehet már itt tökölni, azt mondja a Fölség! - segít Bebeton, hogy kivághassam magam, s pótkulcsával nyomban rögtön föloldja a zárat. Ropog-recseg állkapcsom, de olyan, mint új korában..
- Népem! - kurjantom alig hallhatóan. - Mi vagy mi? Ezitta kvescsön!
Hű fullajtáraim vigyázzba vágják magukat, s egy emberként fordulnak a zajtó felé.
- Jé, kit látnak szemeim? - ütöm ela helyzet átláthatóságát, miközben rápillantok Asszem Sasszemre. - Soha nem volt még magára ekkora szükség, mint most - jegyzem meg, s látom a tükörponty hátán, hogy Bebeton csapójával hátulról agyon akarja csapni végleg...
Összpuci itt, ni
