Búcsúzzunk el gyorsan ettől a forradalmi évtől, gyűjtsünk erőt a következőre, szüksége lesz rá mindenkinek. Orbán jobbkeze - akit érdemei elismeréseképpen nemrég a köztársasági elnöki székbe ültetett a Vezénylő Tábornok - aláírta a gyalázatos médiatörvényt; megérdemeltük, ez volt az első reakcióm. Nem mintha az én reakcióm különösképp érdekes volna. Schmitt megtehette volna, hogy összekacsint Orbánnal, s eljátssza, hogy nem írja alá. Ezzel kifoghatták volna a szelet a gonosz nyugati sajtó vitorlájából, bár ez ellentmondott volna annak az orbáni kinyilatkoztatásnak, hogy eszük ágában sincs megváltoztatni a törvényt. Ha pedig
Orbán kijelenti, hogy esze ágában sincs, az egyben azt jelenti, hogy az országnak és a világnak is kutya kötelessége eszének ágában sem lenni. A feladat menni előre, mint a bika, mikor kihajtják az arénába.
Nem értem, hogy hová loholnak, a provincializmus ott lakik bennük, nem kellene ekkorákat lépdelni, hogy utolérjék önmagukat. Pár hónap elég volt ahhoz, hogy Orbánék hatalmi technikái láttán elébb csak a Horthy-korszak ispáni rendszerrel dúsított operettfasizmusára asszociáljunk, majd egyre inkább kigömbölyödni lássuk a kádári szocializmus egypárti világát, melyben oly mesteri módon elhallgattatták a másfajta véleményeket. S tették egyeduralkodóvá "pártunk és kormányunk" álláspontjait. Erre a Fideszt régóta jellemző egypárti hajlamra és a tobzódó bosszúállás bekövetkeztére - van olyan nagyvállalat, ahol a titkárnő helyet cserélt a vezérigazgatóval, egyes, fidesznyikek által eluralt önkormányzatokban pedig már parancsba adták bizonyos lapok előfizetési tilalmát - figyelt fel a nyugati sajtó azon része, amely Magyarországot "a keletnémetek megmentőjeként" és az átmenet nem túl ügyes, de azért meglehetősen szorgalmas, sokat nélkülöző és áldozó országaként aposztrofálta.
Eddig.
Most Orbánt a pusztán vágtató csikósként írják le, s oly sok orgánum foglalkozik velünk - elsősorban a szájkosártörvény miatt -, hogy azt lehetetlen lett volna ilyen frappánsan megszervezni itthonról. Ez a böszme vád természetesen azonnal fölbukkant a kormányzati kommunikációban, mely sokszor stílusosan inkább hasonlít pusztai pásztorkutyák csaholásához, semmint a gyakran emlegetett nemzeti konzultációra. Nemzeti konzultáció Orbán alatt még sose volt, most sincs, és soha nem lesz.
Most elfogadták a szégyenteljes törvényt, mely kimondja, hogy a Médiahatóság azonnal bírságolhat, s el lehet ugyan menni panaszra a bíróságra, de a zsozsót a kedves pornószerkesztő asszony utasítása szerint azonnal le kell perkálni. 
A választók kétharmada bizonyára erre szavazott (sok más, a nyugdíjalapok lenyúlása és a közalapítványi pénzek máshová, azaz a haveroknak való átsakkozása is szerepelhetett a választói szándékok mögött, ha nem is ennyire konkrétan, de abban, hogy Itt az idő!, minden benne volt abból, amit a Fidesz a szavazatok besöprése után értelmezni kezdett). Nem mennék ebbe bele, unom azt, hogy ócska nyögeteken - ilyen a forradalom a szavazófülkékben - rágódunk hónapokon át. Unom azt is, hogy Orbán elemészti az országot. Nem emészti el, épp csak jóllakatja az éhes bandát. Kitömi őket beosztásokkal, megnyereti velük a pályázatokat, kinevezi őket zsíros állásokba. Ebben nem lesz semmi új.
Hanem abban, ahogyan az újságok, a tévé, a rádió és a blogok hogyan kommentálják mindezt, jelentős változásra lehet számítani. Ott liheg majd a nyakunkban az NMHH tartalomfelügyeleti főosztálya (ez jobb, mint az AVH, ami az Alkotmányvédelmi Hivatal nevének rövidítése). Ami egyébként nem az újságírók gondja. A jó újságíró akkor is jót ír, ha szabad. A vöröshangyák nemi életéről vagy az új Bocicsoki-technológiákról ugyanúgy tud jó cikket írni, mint eddig. Még a publicistákat sem kell félteni, megtalálják a módját, hogy amit akarnak, azt elmondják - az öregebbek a duplafenekű közlésmódot megtanulták az átkosban. A gond a választópolgároké. Az ő érdekük, hogy tájékozódásuk elé senki se gördíthessen sem adminisztratív, sem tartalmi akadályokat. A sajtószabadságra nem az újságíróknak vagy a bloggereknek van szükségük, hanem azoknak, akik szeretnének eligazodni a vélemények világában. Ezt fogja akadályozni minden lehetséges eszközzel a Fidesz-kormány.
Melynek internetes közléseket smasszeroló szabályterve azt jelzi, hogy a Fidesz az internetről azt gondolja, valahol ott van a barkácsáruházak polcán, rögtön az ütvefúró mellett. Ha a tisztelt választópolgárok arra szavaztak, hogy egy-egy bírsággal meg lehessen egy egész orgánum (blog, internetes tévé, tartalomszolgáltató stb.) működését bénítani, nem szóltam egy szót sem. Ha viszont valami másra szavaztak, szíveskedjenek a kifogásokat nem avval visszautasítani, hogy 
Gyurcsány az oka mindennek. Azért, hogy ilyen nagy fölfordulás van az országban, a kivagyi Fidesz a felelős, Orbánostul, Schmittestül, kommunikációstul együtt.
Azt, hogy Orbán nem nagymestere a diplomáciának, tudjuk 1998 és 2002 közötti uralkodásának idejéből. Ennyire azért akkor sem volt lesújtó a kép, mint most. Amikor Magyarország átveszi az EU elnöki félévét. Orbán úgy akarja magyar pörkölttel és Kádár gulyásával megetetni Európát, hogy közben könyékig turkál a kondérban. Ha a magyarok a választáson ezt akarták, hallgatok, mint a sír. Ha valami mást akartak, akkor szíveskedjenek értelmesen végiggondolni, jó-e nekik, ha nem tudhatják meg, hogy mi történik Magyarországon.
Az ellenoldal tapsikolásáról is szólnék. Megértem jobbos barátaimat, akik a szoci töketlenkedés nyolc éve (ami egyben Orbán nemzeti semmittevése is egyben, a Fidesz vezére azt tette, amit minden focista megtett volna: kihasználta az adódó helyzeteket) után azt remélték, eljött az ideje a tiszta beszédnek, ki kell emelni az országot a kátyúból. Ha úgy gondolják, hogy ennek az az ára, hogy a kisebbségbe kerültek elhallgassanak, lelkük rajta. Ennek örülni azonban meglehetős ormótlanság. 
Ha nem veszik észre, hogy az elhallgattatással a saját jogaik is sérülnek, akkor legalább önként ne tapsoljanak az egypárti világ előszobájában. Mert a végén ők is az üres kamrában találják magukat.
*
Ui. Puci diadalt aratott, én ezt előre láttam, meg is írtam, a Puci titkos naplója című politikai szappanopera Orbánék elmetomboldájáról szólt. Száztizenegy fejezetben ecseteltem azt, ami bekövetkezett. Tudtam, hogy Bebetonék a hatalom birtokában nem fognak hátradőlni, ehhez nem elég tehetségesek. Őrjöngeni fognak, mint Buddha majma Szabó Lőrinc versében. Istenekről beszélnek, s a végén magukat képzelik Istennek. "Bendőinket újra kitömve végső győzelmünk vak bimbait kinyilasztva ébredezünk - írja Dr. Kieza Bebeton nem sokkal a hatalomra jutás előtt. Aztán így folytatja: - Szállunk rátok, ami - ha jól meggondoljuk - annyi csak itt, hogy rátok szállunk. Légy szemeinkkel mindent látunk. Lesz itt oly zizegés, bakker, mit sose láttál!"
A java még csak most kezdődik. Én szóltam. Boldog új évet a blog valahány olvasójának. Az új idényben Nemzeti Nagyhencegként térek vissza. Cső.
A választások után kiderült, egy frászt szavaztam én ezért; fülkeforradalomban vettem részt, s valójában a következő kérdésekre adtam választ, amikor bedurrantottam az X-et pártunk és hirtelen nagyra nőtt új kormányunk neve mellé.
20-ról százezerre.
