Él bennem egy kép. A retusált Orbán Viktor megy a Himalájára. Oxigénpalack nélkül.
S mennek utána a magyarok hosszú tömött sorban. Már közel a csúcs. Merthogy ez, amit látok, megismételhetetlen csúcstámadás.
De hol vagyok én? Az alaptáborban álldogálok, teszek-veszek, napozom, leskelődöm. Ide nem gond följönni. Évekkel ezelőtt találkoztam egy New York-i magyar származású ismerőssel, aki abból él, hogy nem túl sok dollárért bárkit fölvisz az alaptáborba, akár strandpapucsban is. Itt viszonylag kényelmes az élet. Reggel a serpák kávét főznek, s a tányérodra teszik a pirítóst vagy a sonkás szendvicset. Ha lágy tojást kérsz, lágyat kapsz, ha lekvárra vágysz, különösebb gond nélkül megkapod.
Nem rossz az alaptáborban, garantált a túlélés. Egy nyárspolgárnak, akinek mindene a kényelem és a tisztaság, ennél ideálisabb helyet ki sem lehetne találni.
Miközben napfürdőzöm, azon tűnődöm, miért megy Orbán Viktor oxigénpalack nélkül a hegytetőre. Mire ez a heroizmus? Ez a gigantikus nekifeszülés. Miért nem lehet könnyeden, ruganyos léptekkel föllépdelni a csúcsra? Amikor Edmund Hillaryt megkérdezték, miért megy a hegyre, azt felelte: mert ott van. Miért nem magától értetődő, hogy kemény munkával megdolgoztunk valamiért, s a végén nyilvánvalóan feljutunk a csúcsra. Mire ez a kínszenvedés? Melynek központi eleme az ember feletti erőfeszítés.
Azért megy oxigénpalack nélkül a Himalájára, hogy a világ lássa: tudja így is. Magyar ember nem mászkál egy koszos palackkal a hátán! Mégis micsoda dolog volna az!
Állok az alaptáborban, s látom hosszú tömött sorban elvonulni a tömeget. Ott lépdel Stumpf István, RTL-Klubos cicamicák veszik körül, Széles Gábor médiamágnás egy Ikarus-váltót szorongat a hóna alatt. Bankárok, befektetők, közgazdászok, közvélemény-kutatók és más hatalombubusok tülekednek, megy velük egy csomó polgármester, bíró, jegyző, ügyész, átállni készülő vagy kényszerülő köztisztviselő. Tanárok, orvosok, patikusok, alanyi költők, dívák és különféle válogatott brigantik indulnak a csúcstámadásra. S ott lépdel a Himalája-menetben egy csomó névtelen küzdő, aki az elveszett, régi dicsőséget keresi az éji homályban. Leszegett fejjel haladnak, a jég megül az ultraviola-védelemmel ellátott olcsó napszemüvegeken. Többen zúgolódnak amiatt, hogy nem találtak rendes parkolót a hegy tövében.
- Hová mentek? - kérdem az ittfelejtettek bárgyú egykedvűségével.
- Nem tudjuk - feleli a tömeg -, de megyünk, mert föl kell érnünk - s többen suttyomban beleszippantanak a Tesco gazdaságos oxigénpalackokba.
Elvonulnak, porzik utánuk a hegyoldal. Lavina tán nem közelít. Annyit hallani a távolból, hogy Orbán utasításokat ad: ti mentek a Csomolungmára, ti a Mount Everestre, én a Himalájára tartok, fönn találkozunk. De legyen meg a rend, nehogy a kelleténél korábban érjetek oda!
Ülök egy vászon nyugszékben az alaptáborban. Csak néhányan lézengenek itt. Azok maradtunk, akiket most nem vittek föl a hegyre. "A magyarok", akik mertek nagyok lenni, elindultak. Mi a dolgok logikája szerint nem lehetünk "ők". Hisz csak a magyarok képesek arra, hogy oxigénpalack nélkül meghódítsák az irdatlan magasságokat.
A Himalája-expedíciók tragédiái jutnak eszembe. Sokan fölmentek már a hegyre. De sokan nem tudtak lejönni onnan. Amiből akár az is következhet, hogy nem fölmenni kunszt, hanem visszajönni.
Süt a nap, reménykedünk a jó időben, s várjuk, hogy "a magyarok" épségben visszatérjenek az alaptáborba.
* A Puci titkos naplója c. politikai szappanopera itt érhető el (nh)