2008. 08. 08. „Elmentünk a Salamanca Sax Warrior koncertre, bár ne tettük volna. Pedig először nagyon belelkesedtünk, mert kiderült, hogy Gabo Salamanca magyar származású, pompás szaxofontehetség, egy kiflicsücsök miatt kellett elhagynia Agyarországot. Az ávéhá úgy intézte, hogy a tecsóban vagy a madaras tecsóban rajtakapják, és rásüssék a bélyeget, hogy csórni akart. Meghurcolták, pedig már akkor megkereste Charlie Parker egyik unokája azzal, hogy neki adná „Bird” tatája kedvenc szaxiját. Salamanca visszautasította az ajánlatot. Úgy döntött, inkább tanul, s világ körüli útra indul. Beállt egy híres japán szólista zenekarába. Vele lépett most föl a zene amerikai fellegvárában.
Andalítóan szép koncert volt, le voltam nyűgözve a mély
zenei tudás hallatán. Bebeton is felhőtlenül könnyed volt, kezdtünk New York-i
módra lelazulni. Nem tudhattuk, hogy bonyodalmak sora vár ránk. A koncert
szünetében beugrottunk a büfébe, s úgy döntöttünk, a gyíkhúst, melyen napok óta
élünk, felturbózzuk egy tipikus amerikai pitével. Kinéztem magamnak egy
meggyest, fehér porcukor csillámlott a tetején. Összefutott a nyál a számban.
Amikor magam elé vettem, jóízűen bele akartam harapni, de tudatmódosító tanárom
rám ordított: ’Ácsibácsi! Szar van a palacsintában! És a búvárszemüveget magára
öltve elkezdte vizsgálni a meggyes pitét. ’Húzódjon hátrébb, Pucifölség, súgta,
s szemével harántirányban élesen rám pillantott. ’Pöttyeket látok, gyanús veres
pöttyeket a cukorpor alatti rétegben. ’Demia?, kérdeztem csöndben üvöltve, s az
idegesség miatt átszakítottam hintalovam dobhártyáját. ’Légyölő galóca, felelte
Bebeton, s óvatosan előhúzta szmokingja zsebéből rózsaszínű strandpapucsát. Aztán
mindenki arra lett figyelmes, hogy lesújt a meggyespitére. Repkedtek a levegőben
a meggyszilánkok, a Madison első emeletét vastagon belepte a hófehér porcukor.
’Mivammá?, tudakoltam nyugodtan remegő hangon. ’Ha légyölő, akkor itt légynek
is lenni köllött, mondta jelentőségteljes, ám kissé zavart tekintettel a doki,
s javasolta, tűnjünk el, elege van a szaxafonolásból. ’Jóvanna, nyugtatgattam
teli torokból ordítva, s mérgemben megettem a japán zenei zseni egyik hangszerét.
Külvárosi bérleményünkben ért bennünket az igazi meglepetés. A Wada (Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség) munkatársai vártak bennünket, s noha tiltakoztam, de mintát vettek a Különleges Vagdalthús konzervből, melyet napok óta fogyasztunk hűséges Bebetonommal. ’Mr. Puci, közölték kimérten, tudomásunk szerint ön indul az olimpián; ügynökségünk a gyíkhús-konzervet is fölvette a tiltott ajzószerek listájára. ’Semmi gond, feleltem halálnyugodtan remegve, s már indultam is a folyosó végére, hogy a Mr. Robinsonnal közösen használt toaletben eleget tegyek a wadások felszólításának. Az ellenőröket végül alaposan megleptem azzal, hogy a mintát egy 3 gallonos (10,1 liter) tűzoltóvödörben nyújtottam át, s búcsúzóul azt mondtam barátságosan sziszegve: ’Használják egészséggel!
Az esti órákban Bebetonnal filozofáltunk. ’Mi lehet az oka annak, intéztem hozzá a kérdések kérdését, hogy Amerikában nincs szív alakú szellőzőnyílás a budiajtókon?”
Közli: NH
