Tűzdelt tőgyeim és nyulaim, mondta Citromics ünnepi beszédében, s megállt bennem a zütő. Miabaj, Fölség, kérdezte Bebeton jókedvűen, mire én: nem hallotta, doki?

Mit, uram?

Hát amit Citromics mondott.

Mé, mit mondott?, nézett rám nevetve a doki.

Hát amit a máspor előidéz.

Ugyan, fölség, félre teccett hallni, Citromics ezerrel nyomatja, az emeszpék így, az emeszpék úgy, a vége úgyis a rendkívüli mállasztás.

De van ott egy fickó a tömegben, mondtam rémülten, s egy pillanatra félrehajtottam a fejem fölé tartott, kályhaezüsttel fényezett glóriát, mert már nagyon nem látszódtam ki mögüle.

Nokia, kérdezte Bebeton, s a friss tavaszi napban sütkérezve megpillantott egy legyecskét, mely megült Szógyártó vállán. 'Nem lesz csapás, Fölség, ne idegeskedjen, szervizben vana csapkodó, rendbe teszik, kiegyengetik, gumiámmal massziválják, a sok használattól elfeslett a strandi oldal.

De az a fickó. Aggaszt engem nagyon. Jobb kezét az égre emeli, a balt a testéhez szorítja, úgy csinál, mintha táncolna.

Hadd táncoljon, felelt önfeledten a doktor, biztos felséged ünnepli, elol vada mállasztástól, van ilyen. Miért baj az, ha tömegünk boldogan és optimistán látja a jövőt, s lejt örömében? Van minek örülni, tessék csak peckesen állni, hadd fotózkodjon a nép. Kikerül Fölség otthol a stelázsira!

De a bal kezével hátul port hint a földre!, mondtam hangom kissé barátságosan fölemelve. Citromics pedig azt mondta, tűzdelt hölgyeim.

Jól van, utánanézünk, nyugtatott meg végül Bebeton, én meg dühöngtem egy sort, miért van az, hogy mindig mindenre nekem kell gondolni, látni is csak én látok rendesen. Agyonnyom ez a felelősség, a zállam gondjai, tettem hozzá, s alig vártam, hogy véget érjen a pléglória alatti álldigállás, mondtam is, teljesen elgémberedtek a tagjaim, mire Bebeton, rémeket látok, ő nem tud egyetlen Pucosz-tagról sem, aki elgémberedett volna.

'Nem tárgyalunk, nem egyezünk, mondta Citromics a díszünnepély szónokaként, s fürdött a hálatelt tömeg ajnárjában. Nem állunk szóba senkivel, még magunkkal sem! Mi csaka zelőre hozott Pucival állunk szóba! Semmiféle trükknek nem dőlünk be, hajrá.

A tömeg percekig óbégázta nevemet, én szerényen kiemelkedtem a hinta nyergéből, s integettem az agyaroknak. Amikor jelentőségteljesen pipiskedtem, láthattam, hogy a távolban a maszkínók szórakoztatják a nagyérdeműt: egy mellvédről dobpergések közepette mélybe vetik magukat. Minden bemutatott zuhanás után órjás hurrogás hallatszott, cirkusz kella népnek, mondta Bebeton, s ábrándoskodva nézett egy a levegőben repkedő tavaszi köpőlegyet.

Eltűnt, mondtam szétnézve a tájon, s kerestem tekintetemmel a nyurga figurát, ki furcsa kézmozdulatokkal táncikált nem sokkal ezelőtt. S csöndben hozzátettem: mintha itt se lett volna. Kezdhetjük előlről a zegészet.

Nem, nem, nem, nem megyünk mi  innen el!, zárta Citromics szózatát, az agyarok pedig megrohamozták dobbantónkat, kattogtak fényképezőgépeikkel, s mutogattak engem a gyerekeiknek.

'Jó nekem ez a kultusz?, kérdeztem Bebetont, aki harsányan fölnevetett. 'Ez élteti őket, Fölség!

A díszünnepély végén Derogál sodródott mellém, s azt súgta fülembe, titkos levél, uram, s egy kicsiny borítékot tolt a hinta nyerge alá. Izgatottan téptem föl a kopertát, melyre valaki rózsaszín szívecskéket rajzolt. "Oda vagyok magáért - olvastam, s úgy éreztem, szívem hatszor annyit dübben, mint máskor -, a fekete hajáért, mosolyáért, körmös pacaljáért."

Istenem, sóhajtottam, ez ő.

Nem is én, mondta Bebeton, s fütyörészve csodálta egy nagy fekete döglégy röppályáját.

a puciössz itt tanulmányozható