Henceg koma szombati napja szokás szerint a rohanás jegyében telt. Korán marék gyógyszer rohanás ellen, aztán zumek, bele a sűrűbe, reggeli maradványok eltakarításának elmulasztása, kishenceg tisztába tevése, elaltatása, midihenceg útra indítása, hogy elfoglalhassa a visegrádi várat.
Aztán indulás 140-nel egy kedves kollégám temetésére. Pompás fickó volt, még innen az ötvenen, autóbaleset. Beesés a temetőbe, könnyezés, inkább befelé, magunkból is letörik egy-egy darab, amikor valaki elmegy. De menni kell, ha menni kell, két hónapja jártam a halál előszobájában, nagy üresség és csönd van ott, lehet, hogy a természetimádó, hallatlanul tisztességes kolléga most egy kicsit előresietett. Ilyen gondolatok kavarognak bennem, amikor kijövök a temetőből, a kocsiban Genesis meg Yes szól, sírósan, tisztán; a 140-ből 150 lesz, szegény barátom jó, ha 50-60-nal hajtott, úgy halt meg.
Keszire érve becsukom magam mögött az ajtót, öreg férfiak ezt meg tudják csinálni, van szobája a lelkemben búnak, bánatnak, keserűségnek és boldog pillanatnak egyaránt. Amikor odaérek a gödörhöz (jé, a négyszáz forintos parkolódíj nekem is simán feleződött), nyugodt lélekkel ballagok be az erdőbe, a kollégát tisztességgel elengedtem, jöhetnek az élők, a szobákat nem nyitogatjuk össze, mert huzat lesz, így élünk, és élünk; örüljünk annak, hogy minden nap megússzuk a rohadék gyorshajtást.
- Egy blogközösséget keresek, mondom a tűz közelébe hajolva, s félek attól, nem ők azok, mert föntebb pár méterrel ukránul főznek, november 8-án csinálja ez az intruder, mi van, ha a hidegtől rettegve mindenki távolmarad, előző életemből tudom, milyen nehéz bárkit kirobbantani otthonról, bográcspartit szervezni: sziszifuszi munka.
- Mi vagyunk azok, feleli Tajpan, aki simán a gyerekem lehetne, s ott vannak vele az ifjak, csupa olyan, akikkel már volt alkalmam összefutni. Juhéj, kiáltok föl belül, és sorra azonosítom a hozzám beesőket. Gigi tényleg tuti, valahogy érzi az ember belül, hogy ő az. Trixi ezerrel vigyorog, Kalimpa gyereket kerget, Billenő bájosan mosolyog, Nata nyomja a "vagesz" sódert. A kaja emeletes, a hely, akár egy földöntúli barlang. Rajzolni kéne valamit a falra, gondolom, hogy megtalálják háromezer év múlva. Pár lökött régész kisüthetné: itt ette magát degeszre egy blogközösség a XXI. század elején.
- De mama, cukor! - kiált Kalimpa, mire Kalimpamama elegánsan lesöpri a porcukrot a rétes tetejéről. Csupa igazi mondat, csupa emberi nézés, csupa valóságos kéz, láb, szempilla és mozdulat. Fürdeni velük, együtt, lubickolni, kurjongat nagyhenceg lelke, és nagyon sajnálja, hogy késve jött, s korán megy (nem félreérteni, aranyoskáim, ennek semmi köze a szexushoz!) Aztán a leleplező rágyújtások. Úgy füstölnek, velem együtt ezek az én nick-jeim, mint a gyárkémény. Sebaj, hátnaja. Legközelebb veletek, nem biztos, hogy ugyanitt, valahol máshol, de valóságosan, erre vágyom. Egy olyan közösség tagja vagyok, amelyben 50-60 évnyi korkülönbség se számít. Ez ajándék! Meg fogom becsülni.
Haza, mellettem nagypapa. Hol voltál, kérdi. Itt is, ott is, felelem, s a déli 140 120-ra szelídül (lakott területen kívül). Otthon órákig mesélek élőkről és holtakról. A holt barátról és a lelkesítő életről. Aztán kotorászni kezdek. S találok valamit, amit egyszerre küldhetek. Ide is, meg oda is.
