Puci titkos naplója (32)

Az előző rész tartalmából: Puci Bebeton hazaérkezése napján arra ébred, hogy kiégett a kotyogós kávéfőző. Az izzó masinát kivágja az ablakon. Utána váratlanul dagadódni kezd, s a tettvágytól teljesen belepuffad kőbányai lakótelepi bérleményébe. Krisztinke menti meg, aki azt ajánlja, húzza ki a hónaljában elhelyezett műanyag dugaszt. A fölség K. hátán landol a repülőtéren.

2008.10.10. „Haptákba vágtuk magunkat a reptéren, agyar sujtásokkal díszített főportás egyenruhát hordtam (és nagyon nehezen viseltem, amikor a sajtóhiénák azt írták, úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya). ’Fogd erősen, mert kiszima…azaz kiszámíthatatlan, súgtam csöndben kurjongva Bufóka fülébe, vigyázzon Krisztinkére. Hűséges fullajtárom megette a szükséges óvintézkedést: órjás kajlájával kikötötte az izgő-mozgó hölgyet.

A gépből elsőként Répás szállt ki, az odaparancsolt kórus hangos vivátolásban tört ki. Répás mögött lépdelt Derogál, nyomában Fűretlen és a teddy. A jégmedve kártyalapokat tartott a kezében, s azt ordította, „két disznó, pupák, ezt megint elbuktad!” Az idegesen lökdösődő Fűretlen ekkor hátizsákjából egy mirelit heringet kapott elő, s verni kezdte vele a jegesmedve fejét. A medvének se kellett több, csitt-csatt, benyomott két tockost Fűretlennek – a nagy nyilvánosság előtt! Égett a pofámról a bőr, ennek legalább olyan útálatos szaga volt, mint mikor a kávéfőző odakozmált otthol Kőbanyán. Ezután lépett ki a repgépajtón dr. Kieza Bebeton, búvárszemüveggel a fején, nyakában a Csukcs Aksi Agydíjával, de más ezúttal nem volt nála. ’Juhuhúj, jihihíj, sikkantotta Krisztinke, s nekilódult. Csak úgy füstölt a rákötött Bufó-kajla. ’Fogd erősen, el ne engedd!, óbégáztam alig hallhatóan Bufókának, aki lasszót formált a kajlából, de elvétette a dobást. Krisztinke suhant a Bucosz ikonja, a szélesen mosolygó Bebeton felé. Tudtam, sejtettem, éreztem, hogy meg fog történni, amire az ilyen helyzetben számítni lehet. Rémülten néztünk egymásra Bufókával, s a Húr TV stábját félrelökve rohanni kezdtünk a szárnyas felé.

De nem értünk oda, mert a bucisták elállták az utat. Összesűrűsödtünk, és futás közben megbotlottam a kajlában. ’Hetekig belőlünk fognak élni, mondta Bufó kétségbeesve, s vártunk. Ekkor még reménykedtünk abban, hogy elkerülhető a tragédia. Baljós várakozással figyelőztünk. Krisztinke úszott a levegőben, propijával körülberregte a tömeget, majd zuhanórepülésben megközelítette az expedíció tagjait, s megült a mikrofonhoz lépő Fűretlen vállán. Kéznyújtásnyira volt a doksitól, aki vígan lubickolt a kirendelt sokaság szeretetében. Fűretlen a medve felé hátrarúgva kezdett beszédébe: Tisztelt hölgyeim és uraim, agyarok, kik akkor is, amikor, sőt, túl a hegyeken, vízeséseken… ’Miket mond ez?, nézett rám tanácstalanul Bufóka. ’Hallottad, Fölség, amit én hallok? ’Hátnaja, feleltem néma üvöltéssel torkomban, mert én is úgy hallottam, hogy Fűretlen azt mondja: Tűzdelt tőgyeim és nyulaim! ’Hát ez mi ez?, kérdeztem, s a fülem táján kezdtem vakarózni. De a mondat újra visszahullott ránk: „Tűűűzdeeelt tőőőgyeim, ééés nyullaim! Ez a szemét medve elnyerte tőlem kék-fehér csíkos úszófecskémet, ezért egyszer kibelezem.” Ezt hallottuk, bizisten mondom, miközben a videofelvételen, melyet visszanéztünk, ez hangzott el: Tisztelt hölgyeim és uraim, ez a kevés ember megtette bőven a dolgát. Itt a doktor, hoztuk gyorsan, fogadják körünkben újra szeretettel. ’Szómásító por, mondta a reptéri rejtvényt megfejtve Bufóka, és bucoszmód hozzátette: az emeszpék vetették be, efelől semmi kétségünk nem lehet.

Szómásított állapotunkban nem tudtuk kontrollálni az eseményeket. Krisztinke Fűretlen vállán pattogtatta atillájáról a gombokat, a propeszt félig háta mögé konyította, boldog volt, olyan boldog, mint egy tojásdobálásos vagy szemkiszúrásos délutánon, csillogott a fényes arcocskája, s hallatlanul büszke volt arra, hogy a Nagy Cappogó közvetlen közelében lehet. Próbáltunk neki inteni a tömegből, mindhiába. Bebeton doktor egy darabig nyugodtan figyelte a szónokot, mozdulatlanul állt. Végignézett a tőle hetven centire puccparádézó, bogárszerűen izgő-mozgó piros nőn, s tekintete megmerevedett. A másodperc századrésze alatt nyúlt be zakója zsebébe, s rózsaszín cappogóját úgy kapta elő, mint a westernhősök a stukkert. Egy villanás volt az egész. Bufóka kajlájával befogta a szemét, s csak annyit morgott: ezen fog csámcsogni a sajtó hónapokon át. A strandpapucs zuhanni kezdett, Bebeton szemei ekkor már vérben forogtak, s egész testével rádőlt félelmetes fegyverének nyelére. ’Run for your Life!, kiáltottam halk kétségbeeséssel, s mint később kiderült, ez volt a szerencsénk, mert Fűretlen fölkapta rá a fejét, elmozdította a vállát, s így a légycsapó Krisztinke fej-tor-potroha helyett csak a propeszt érte el. A csapástól a bompás asszony leszédült a földre, s szipogva szedegette össze a széthullott alkatrészeket. ’Dráá… ága vezííírem – kiabálta a hangosan éljenző tömegben –, senki se mondta, hogy itt meg is merényelnek! ’Máhogyne, feleltem alig hallhatóan magamból kikelve. ’Szedje má, na szedje össze má!, mondtam aztán a zúzott propira mutatva (csöndben ordétozva), majd összeforrasztjuk. Több időm nem volt, a nép követelt. Begomboltam főportás egyenruhámat, megköpködtem sárga gumicsizmám, hónam alá vettem a hintalovat, s fölléptem a dísztribünre Bebetonom mellé. Órákon át csapkodtuk egymás vállát, a tömeg lelkesedése leírhatatlan volt (ezért nem írom le most)”.

Közli: nh