Puci titkos naplója (26)
Az előző rész tartalmából: Puci a hazaasztrálódás után lakótelepi bérleményében megajándékozza Krisztinkét Tuytika vörös topánkájával. Ettől K. úgy felpörög, hogy az őszi konfliktusokat előrevetítve lángcsóvaként kezd lengeni a város fölött. A Bebetonért indított expedíció indulásra kész. Szógyártó föladja magát: ő volt az, aki a Pucit átjavította Bucifölségre.

’Osztán má ezután a pinát is binának mondod, kisegér?, kérdeztem néma csöndben ordétozva Szógyártót, aki föladta magát a Puci-Bucifölség afférban. Az a helyzet, kezdte Szógyártó az agyarázkodást, hogy elbizonytalanodtam, el tetszett illanni, fölség, s nem tudtam, kell-e még mondogatnom, hogy a Flet így is, úgy is hazudozódik. ’Nané, majd pont most hagyjuk abba, mondtam szelíden üvöltve, amikor a mállasztási kampány végpontjához közelít. Háhogy gondoltad, kisegér? ’Úgy, felelte a körmét rágó Szógyártó, hogy formállogikailag nem biztos, hogy mindég hazudik. ’Nanemá, feleltem azzal a higgadtsággal, mint mikor egy másfélmázsás hintaló az ember lábára tapos. ’Itt most nem logikázunk, ügőce, nem olyan időket élünk. A fogaskeréknek mindég kapcsolódnia kell. Neked is, noha újabban nagyon nyikorogsz. ’Node, mondtam végül megbocsátólag Szógyártónak, s biztatásképp úgy megszorintottam a karját, hogy a fülén keresztül vér freccsent a sárga gumicsizmára. ’Mit node?, kérdezett vissza a hűséges fullajtár a gülü szemeivel. ’Azt node, hogy én bírom a kirtikát. Ezért kiadom, hogy a Pucoszban ezen túl minden p-vel kezdődő szót lágyabban, a népnek kedvesebben, puhábban és cuncimókusosabban b-vel köll ejteni. A paprikát babrikának, a paradicsomot baradicsomnak, a pillangót billangónak, és így tovább meg így tovább. ’Ez működni fog fordítva is, fölség?, nézett rám tágra nyílt egérszemekkel Szógyártó, a babot pédul papnak fogjuk mondni? ’Na most már elég legyen, rikkantottam alig hallhatóan, te akartad, te kezdtél játszni a tűzzel, amikor lebuciztál. El lehet húzni a púpánatosba!

Fűretlen, Derogál és Répás elindultak a Csukcsföldre. Nem lesz könnyű Bebetont megtalálni, mert hirtelen nyoma veszett. ’Északi sarok nincs kettő, mondta Derogál egykedvűen, aki síléceket, szánkót szerzett be a hosszú útra. Fűretlen maga mellé vette a jegesteddit, állandóan huszonegyeznek. Répás vezeti az expedíciót, melyet úgy igyekszünk álcázni, nehogymá az legyen, hogy a legyes Kieza visszaszerzése lenne a cél; pedig hát mi másról is volna szó. Arcizom- és tudatmódosító tanaram nélkül egyre nehezebb a mállasztási kampány, újra erősen hehegek, gondok vannak fodball (benne dekázási) teljesítményemmel is. ’Egy hónap nem több, Kieza megint itt legyen, adtam ki a parancsot, és sárga gumicsizmámat, melyet a 36,7 Celsius fokos hőségben biológiai fegyverként használtam, kitettem lakótelepi bérleményem teraszára. A gyors egymásutánban következő puffanásokból arra következtettem, a rám állított emeszpék a csizma illatanyagától aléltan zuhantak a járdára.

Citromics nagyon fel volt dobva attól, hogy Krisztinke a velem történt találkozó után aktivizálta magát. ’Kémeink jelentették, hogy mióta kiröppent újdonat pacskerjában fölséged ablakából, nagy vörös tüzes orsóként pörög Pudabest légterében, iszonyúan sivalkodik, a tyutyikát propellerként használja, nem tudják bemérni az emeszpék. Szálldos ide-oda, s ahol lankad az akarat, ott buzdító szózatokat idéz a néphez. ’Megtanulta segítni ügyünket, nyugtáztam csöndben fogvicsorogva, s avval eresztettem útjára hűséges fullajtáromat, Krisztinkének rendszeresen küldjenek dedikált fotóimból, melyeket még Arizonában készítettünk. Legyen ott a képek közt az is, midőn háromnapos gyíkhús-konzervvel szelídítem a musztángot, s ki ne hagyják azt, amikor a hintaló farkával megállítom a felém sivító bisztolygolyót, s a végén zizicukorként elrágom. ’Meglesz, fölség, jelezte Citromics, s rohant, hogy elérje az utolsó metrójáratot.

Amikor elment, konyhámba lépve bacalbörköltet kezdtem falatozni egy böttyes bögréből, s lábam a bárkányra téve bámultam a kilencedikről, hol s mikor rugdalják szét testvéri csapataink a kukákat és telefonfülkéket. Itt van az ősz, itt van újra, dúdoltam magamban kedvenc slágerom, de megállt bennem az ütő, mert a gólyalábas gáztűzhelyről egy fölöttébb ismerős lény reppent át a kredenc alsó polcára, onnan pedig továbbszökellt a hokedlire, melyen beszédeim szoktam javítgatni, míg végül eljutok a tökéletesség előszobájába. Közelebb hajoltam, s ott állt (kapaszkodjak meg!) egy légy órjás búvárszemüvegben. Kezében világoskék nyéllel szerelt rózsaszín strandpapucs-légycsapót tartott, s le-lesújtott a gyanútlan besti legyekre. Cap-cap, hallottam az összetéveszthetetlen hangot, amint végiglappintott a hokedlin, s végül megült a háromlábú fejőszéken, melyet elsősorban beszédíráshoz használok. Ránéztem az órámra, hajnali fél négy volt.”