Az előző rész tartalmából: Puci megakadályozza, hogy a jegesmedvét kinyírják, haza kell hozni, ha darabokban jön, majd összeragasztják. Kőbányai lakótelepi bérleményének falait kandírozott mandarinzselészínű gumiámmal kenik be, hogy az emeszpék be ne jussanak a poloskáikkal. Eltervezik, hogyan fogadják a hazatérő Bebetont. Csak arra kell ügyelni, mondja a Fölség, nehogy lecsapja a propellerező Krsiztinkét.
2008. 10. 08. „Hétkor keltem, jó kedvem volt, ma érkezik haza a doksi, trallala. Bríma reggeli pillanat, azt éreztem, enyém a világ. A dikón ülve ügyeltem arra is, hogy jobb lábbal lépjek a sárga gumicsizmába. Ott sasol ágyam előtt, hogy mindég kéznél – azazhogy lábnál – legyen. Elindultam a konyha felé, közben halkan ordétozva köszöntem a hintalónak. ’Olyan püdös szagod van neked ma, mondtam csöndes hisztériával, mintha medvével ölelkezté’ volna. Beleszagoltam a levegőbe, ez régi szokásom, nemcsak gömbérzékem, de szimatom is legendás. A konyhába érve valami kezdte nagyon elnyomni a hintaló-illatozódást. Égett gumi bűze csapta meg az orrom, de úgy, hogy hátrahőköltem. ’A kávéfőző, ordítottam föl némán, s látom ám, hogy vörösen izzik a kotyogós, tejesen úgy néz ki, mint a zűrhajó, amék föl akarna szállni. Égett szag terjengett kőbányai lakótelepi bérleményemben, bebújt a pizsamám alá, megszoringatta a torkomat, lebucskázott a mellkasomon, belekuksizott klotgatyám redőibe, leszaladt végül a lábom szárán, és sutty, beterjengett még a gumicsizmába is. Én még ilyen útálatos szagot nem éreztem, pedig nagy szaglászó hírében állok! Befogtam az orrom, úgy útálkoztam. Útáltam a hintalovat, a kandírozott gumiámmal szigetelt falakat, útáltam a pizsamámat, mindent, ami kezem vagy lábam ügyébe került. Először aszittem, saját magamat is útálom kissé, de aztán rájöttem, ilyen meg se fordult a fejemben. Tekergőztem, kalimpáltam, majd kivágtam az izzó kotyogóst az ablakon. Vitte a reluxát, csak úgy sistergett a műanyag a levegőben. Néztem utána, s babírra vetettem Merre tart a kávéfőzőnk? című beszédem vázlatát.
Közelg az idő, súgtam oda kurjongva a hintának, lassan indulni kéne a reptérre. Csapkodtam a levegőt egy piros-fehér csíkos konyharuhával, menjen ki a szag, öltöződhessek végre. De ekkor meg furcsa feszítő tettvágyat kezdtem érezni magamban, nem szívtájékon, hanem a jobboldalamon. Lassan, de biztosan nőtt bennem a feszítés, olyannyira, hogy dagadni kezdtem, s a tettvágy először a duplájára, aztán a triplájára növelte bennem a feszültséget. Szélesre dagadva mozgolódtam, billegtem, mint a rizsfelfújt, s azt vettem észre, hogy legalább kétszer akkorára fölpuffadtam, mint a konyhaszekrény. A hintaló röhögött, amitől ideges lettem, s tovább dagadódtam. Éreztem, esélyem nincs arra, hogy így, tettvággyal fölfeszülve kiférjek bérleményemből. ’Hanem aztán mosmilesz?, kérdeztem, s láttam, hogy lábam kidagad a gumicsizmából, s kezd akkora lenni, mint egy szörfdeszka. Pánik lett úrrá rajtam, s hívtam Krisztinkét, propellerezzen gyorsan Kőbanyára, s mentsen ki a feszülésből. ’Dráááága vezírem, csak nincs valami baj?, kérdezte a pompás asszony, s ígérte, repül hozzám, mint a villám. Meg is érkezett hamar, ott keringőzött az ablakom előtt, s amikor bekukucskált, megijedt, mert látta, hogy már a falat is kezdem kinyomni a feszülő tettvágyammal. ’Maga egyre nagyobb lesz, fölség!, sikkantotta őszinte odaadással, s hejre kis piros atilkájáról lepattintott három gombot. ’Jöjjön be, kiáltottam a növekvő tettvágytól fuldokolva, valamit tenni köll! ’Nodemit?, szólt be az ablakon Krisztinke, s láttam, nem fér be, mert ekkorra már teljesen bedagadtam a lakásba. ’Húzza ki!, kiáltotta a drága nő, én meg, hogy mit, mert gőzöm se volt arról, mi ez a húzódozás. ’A dugót, mondta, s szemérmesen a hónaljamra célzott. Én meg látom, hogy télleg, ott a műanyag dugasz, csak ki kell szabadítni a kezem… Ekkora szisszenést Kőbánya még fennállása óta nem hallhatott.
’Hanemha, mondtam újra életnagyságban a propizó Krisztinkének, és csöndben óbégatva javasoltam, gyerünk má, na gyerünk má! Rávetettem magam a piros nő hátára, mintha csak hintalovaznék. Ő meg: ’Kapaszkodjon, drááága vezírem! Így suhantunk át Kőbánya-Alsó pályaudvar fölött, s tovacikkantunk a reptér felé. Amikor a leszállópályán landoltunk, már játszott a zenekar, Bufóka pedig idegesen tekergette nyaka köré földig érő kajláját. ’Már aszittem, az emeszpék beleköptek a levesbe, mondta kedves hányavetiséggel, miközben Krisztinke leereszkedett. Csak annyi galiba történt, hogy nem figyelt kellőképp, s a propesz beakadt egy vattacukor-árus ponyvájába. Fehér és rózsaszín cukortrutymó-darabok keringtek a levegőben. Nagyon szép volt, mintha terveztük volna. Álltam a vörös szőnyeg végén, s alig vártam, hogy a láthatáron föltűnjön Bebetonék gépe.”
Közli: nh
