Az előző rész tartalmából: Puci és Bebeton Kingman és Las Vegas között kulinárisan utolérhetetlen légypörköltet eszik, melyhez dr. Kieza szállítja a nyersanyagot. Puci otthoni levelekből értesül arról, hogy valaki a nevét átjavította Bucifölségre. Ki lehet az elkövető? Pufóka, aki letört bajszát növeszti Ópusztaszeren, nem tud vizsgálni, Citromics félvállról veszi az ügyet, a gyanú Fűretlenre terelődik. Fokozza a zűrzavart, hogy Krisztinke lepunnyadt, atillájába beleköltözött a moly.

2008. 09. 05. „Új-Mexikóba mentünk a légypörkölt-evés másnapján, Bebeton még mindig nyalta a szája szélét, és azon sopánkodott, milyen kár, hogy otthol nincsenek szép közönséges zengőlegyeink (Syrphus ribesi). ’Rossz belegondolni, fölség, mondta őszinte szomorúsággal, hogy kénytelen leszek muslicákra vadászni. ’Ne bánkódjon, doktor, feleltem együttérző fogcsikorgatással, s a gyors hazatérésen kezdtem törni a fejem. Roswellbe érve egycsapásra világos lett számomra minden. Rögtön az UFO-múzeum felé vettük az irányt. ’Cuccoljunk ki mindent, doki, mondtam a hintalovat ölelve, már nem lesz szükségünk a Chevy-re. ’Hogyhogymá?, kérdezte tanácstalanul tudatmódosító tanaram, s elkezdte összeszedegetni a cókmókját. Fejére illesztette búvárszemüvegét, hóna alá csapta félelmetes strandpapucsát, s óvatosan egy Tesco-szatyorba helyezte azt a két befőttes üveget, amelyekben különleges New York-i és arizonai bögölymaradványokat tartott. ’Ezt a kék hátú húslegyet Mr. Robinson leányától kaptam (forrás: kalimpa, Puci 17; 4. hsz), mondta elhomályosult szemmel. Ebből tudhattam meg, hogy amíg én Phelps legyőzésére koncentráltam, ez a nagy életű tanárember, az otthoni mállasztási kampány oszlopos figurája,  összeszűrhette a levet Priscilla Lipton Robinsonnal. Akivel csak egyszer sikerült találkoznom. Vállas volt, 130 kiló, s 5-ös méretű focilabdányi melleivel úgy nekiszorított a falnak a garniszálló folyosóján, hogy hehegni sem tudtam. ’Istenem, Priscilla, milyen könnyed és légies volt a mozgása, mondta elérzékenyülten Bebeton, akár egy könnyű szárnyú szitakötő. ’Nocsakna, mondtam nevetve üvöltve, mieza lavsztori, dokikám? ’Csípett, rúgott, harapott, felelte könnyezve a doki, és a tőlem tanult módon hozzátette, odavanna. És beléptünk abba a terembe, ahol az UFO darabjait kiállították…

’Mieza sok gomb meg kapcsoló?, kérdezte Bebeton, miközben a tányér alakú rekonstruált UFO-ban settenkedtünk. Nem űrhajóra hasonlított, inkább egy olyan kör alakú szobára, amelyben minden világít. Zöldesen fénylett az ablak, kékesen csillogott a plafon, s vöröses tónusban körbejárt a konyhaszekrény. A háttérben halk búgást hallottunk. ’Meghúzom ezt a kart, mondta Bebeton, és oly gyorsan cselekedett, hogy nem tudtam leállítani. Csak annyit kiáltottam, neee, az az asztrálfény! Aztán már nem láttam semmit konkrét és valóságos formájában….

Pörögni, forogni kezdett a tányér, zörgött, csattogott körülöttem minden, a búgás fölerősödött, vakító fény töltötte be a teret. Úgy éreztem magam, mint egy ringlispílben, amelyik egyre gyorsabban forog. Az egyik pillanatban eszement magasságban szárnyaltam, a másikban irgalmatlan mélységbe zuhantam. A doki meg mögöttem legyeskedett. Egy csőben suhantunk, elrepült mellettem a sárga gumicsizma, a hintaló vad nyerítéssel lángcsóvát lehelt. A fény bebújt a bőröm alá, fölkúszott a hátamon, körbetáncolt a tarkómon. Elöntött a forróság, amikor Krisztinke kondenzcsíkját megláttam. ’Álljon meg, drága, itt az atillagomb, próbáltam utána nyúlni, de a kezem tele lett forró mázgával. Kis zöld ufóemberkék dekáztak bolygónyi labdákkal, az egyik a Föld volt. Egyensúlyoztak vele, aztán baromi nagyot belerúgtak. Egyikük a Holddal pattogózott, aztán a Saturnus gázgyűrűjét kosárnak nézve zsákolt. ’Hol vagyok, hol lehetek?, kérdeztem szédült fejjel, s arra ébredtem, hogy megcsörren a Budapesti Rádiótechnikai Gyárban konstruált telefonkészülékem. ’Halló, itt Citromics, hívnak bennünket a Kőbányai Polgári Sör Egyesület malátaszentelési ünnepségére. Jó lenne, ha Fölség is velünk tartana.