2008. 08.14. „Mi hír otthonról, kérdeztem artikulálatlanul üvöltve hű társam, a rózsaszín légycsapóval most már Mr. Robinson lakásába is átjáró Bebeton doktort. ’Van egy kis gond, Pucifölség, felelte csöndben New York-i külvárosi bérleményünkben, s egy autókölcsönző reklámkiadványát tanulmányozta. Verda kell ugyanis ahhoz, hogy a törzsfőnökhöz menjünk. Bebeton nagyon nehezen tud dönteni.

’Mi az istennyila otthol?, faggatóztam tovább, s befoltoztam a hintaló hátát, mert valaki merő véletlenségből belelőtt. Illetve nem is biztos az a véletlen. Egy sötét utcában lövések dörrentek, én pedig a pacit önvédelmi pajzsként magam elé tartottam. Átsüvítettek rajta a golyók. Bebeton föl is jegyezte az új gyakorlat nevét: Puci a pacival életmentést hajt végre. Bármikor bevethető otthol a mállasztási kampányban. ’Node, mondja, doki, hogy állunk?, intéztem újabb kérdést tudatmódosító tanáromhoz, de láttam, hogy nehezére esik a beszámolás. ’Miaza vanegykis gond?, ordítottam megbocsájtólag, s idegességemben rágni kezdtem a sárga gumicsizmát, Krisztinke fényképére pedig szakállt kezdtem rajzolni fekete tintával (jól áll neki, így sokkal vonzóbb). ’Fűretlen beléptető kaput vitetett a medvekifutóhoz, bökte ki a doki, áll a bál, nyakunkon az emeszpék, kutatják, mieza, kieza. Merthogy a kapukat ő csináltatta kisegérkorában, most újra elővette. ’Fölhívni, mondtam ellentmondást nem tűrő szelídséggel, s parancsolni neki, másszon be a jegesmedvéhez, s amíg a vihar elül, álcázza magát rozmárnak. Növesszen bajuszt, vagy kérje kölcsön Pufókától. Eltussolni, eltussolni, eltussolni. ’Értem, mondta Bebeton, s miután kifogytunk a különleges vagdalthús-konzervből, átment Mr. Robinsonhoz vacsorázni. Hallottam, merre jár, a légycsapó-strandpapucs hangja zengett az egész lépcsőházban…

Apropó különleges vagdalt. Megjött a határozat a Wadától, nem mondhatnám, hogy jókedvre derültem tőle. Arról értesítettek, hogy az A-minta alapján eltiltanak a 110 méteres gátfutás sárga gumicsizmában és kovácskötényben versenyszámában való indulástól, mert a gyíkhússal izomrostjaim serkentését hajtottam végre, ez pedig nem megengedett. Mondom Bebetonnak, e levelet bezárni a hintaló hasába, nehogy az ügy kitudódjon, mert akkor megint agyarázkodnom köll. Bevarrom, mondta a doki, s egy gyöngyháznyelű bicskával fölhasította a ló hasát. Oda tettük a tiltó határozatot. Ezután megfogalmaztam a föllebbezést. Az ilyeneket, miként beszédeimet, írástudó és memoáríró lévén mindig magam költöm. „Tisztelt Wada, mélységes a fölháb – kezdtem most is kivédhetetlen céltudatossággal –, kis népünk sikerektől fosztva, ez lett volna az utolsó sikermentsvár, kérem, érdemeimre valló tekintettel mégse, ha 72 órán belül nincs döntés, lesz ami lesz, tisztelettel First Puc from innen-onnan.” Jó lesz, nagyon érzéki ez a stíl, ujjongott Bebeton, miközben lefordította klasszikus szövegem. A kutyamód lihegő Pucihű sajtónak csak ezt a mi levelünket juttattuk el. Bevált fogásunk ez nekünk, régi motorosok vagyunk a pályán…”

Közli: NH