Senor Pucinho tengo diarrea

2008. 07.28. „Make Amerikába. Már összecsomagoltam a yellow gumicsizmámat, s a hintaló hibás részeit is kijavítottam. Búcsúzóul küldtem Krisztinkének egy mézeskalács szívet, a hétvégi hegyhátszentjakabfai búcsúban vettem. Istenem, Jakabfa és New York. Nincs is oly messze egymástól. Tudatmódosító tanárommal gyakorlom a kinti magyarok jellegzetes tájszólását. A gyakorlat címe: Puci dinnyét léjköl for the second hungarian generation. Lakótelepi bérleményemben a lék vagy nemlék kérdésén tűnődtem (szokok így tenni, fejemet lehajtom a hintaló hátára, s kedvenc dalomat, a 32-es baka vagyok én-t dúdolgatom). A dinnyelake úgy keletkezik, hogy ott marad a dinnyében egy look. Asszem, ez a leglogikusabb magyarázat. Így még a New York-i kolónia magyarul már nem beszélő tagjai is megértik. Talán. Node, aszongya, hogy: „Recece, gyalog masírozok én”. /Fölkiabálás a kilencedikről: ’Hagyja má’ abba, maga állat, vagy legalább az ablakot csukja be, ha kornyikál. Itt polgárok laknak, khérem. Aludni szeretnénk.”



Híreket kaptam Lali királyról. Seregeket toboroz, sunyi taktikát dolgoz ki ellenem. Az van nála kiadva, hogy ímmel-ámmal hajolni előttem, mézes-mázaskodni nyilvánosan, ebben benne van Flet nekem tetsző gyalázása is. De közben a hátam megett settenkedni, s azon lenni, hogy engem valami kirakatállásba eltenni. Mondjuk megtenni éngem a Magyar Hintaló és Gumicsizma Szövetség (MHGSZ) tiszteletbeli elnökének, és akkor minden egy csapásra megoldódna, lehetne Flethez dörgölőzni. Az embereimet szélnek ereszteni, vagy nem szólni nekik az ármányról, merthogy úgyse mernek előmerészkedni a medvekifutóból. Pufókának bajuszos juhász-szobrot akarnak műanyagból, Fűretlent meg újra háziasítanák (bocsánat, házasítanák…ez se jó, ne nákoljunk: házasítanék). Istenem, hogy tudnék gondoskodni Krisztinkéről, nehogy baja essék. ’Drága vezírem, mondta néjkem a drága asszony, amikor megtudta, hogy Puci go to Amerika, azt üzenné idegenbe szakadt véreinknek, hogy ne csüggedjenek, számít rájuk a hét magyar törzs (Jenő, Puci, Kér, Kürtgyarmat, Delej, Gyalog és Újmagyar), a harcosok ott állomásoznak betörésre várva a Szemlőhegyi barlangnál, fölajzották íjaikat, szürkemarhát legeltetnek, nyereg alatt puhítják a húst és várják haza kinti testvéreiket, hogy Agyarország határait újra négy tenger (no meg Omo, a nagy fehér óriás) mossa. Hogy tudnám arról leszoktatni, hogy vezíremnek szólítson?…
Dekáztam keveset, először fejjel, aztán lábbal, végül háttal és könyékkel. Jól állok, lakótelepi bérleményem minden pontján napról napra jobb eredményeket érek el. Nemrég különben levelet kaptam egy spanyol úrtól, bizonyos Joan Laportától, ebből idézek: „Senor Pucinho, nosta FC Barcelona segundo muerta, podría usted hablar más lento, por favor Ronaldinho AC Milan…” Majd utóiratban ezt közölte: „Necesito un sello también.” Hát nyomban kiesett a boríték a kezemből. Azonnal tárcsáztam a számát, s rövid udvariaskodás után azt mondtam neki hibátlan spanyolsággal, elnézést kérve, hogy katalánul egyelőre nem beszélek: „Tengo diarrea, Segnor Laporta”. S néhány nap haladékot kértem a válaszra. Amikor följött hozzám az összeroskadt Szógyártó, eléje hajítottam a levelet. ’Látod, kisegér, nem szabad összeesni, mint a parasztgatya, mindig megérleli a fáradozás a gyümölcsöt. Hívnak Ronaldinho helyére. ’A Pucosz szerint ez mélységesen fölháborító, fölér a nemzetárulással, mormogta kidülledt szemekkel a réveteg Szógyártó, s láttam, nincs az a jó hír, amivel föl tudnám vidítani.”
Közli: NH