Szemöldök a pacalpörköltben

2008.07.10. „Elképesztő dolog történt, találkoztam végre Krisztinkével. Újra fönn vannak a gombok a gyönyörű, Ságvári-vörös atilláján. Konspirációs találkozó volt, titokban kellett intéznünk, nehogy a gonosz bolsi sajtó megszimatolja. Megbeszéltük, virágnyelven, hogy a Rómain, a Bivalyosban futunk össze. Próbálom fölidézni, hogy zajott köztünk a telefonos beszélgetés. ’Délelőtt reciprok, tizenhat gyök, meg az, amit mindig mondok’. És bájosan bőgött hozzá, akár a fekete bivalyok. Rögtön megértettem: Délután négykor, meg amit szokott mondni, hogy az ország mindig fél, azaz fél ötkor várjam, a Bivalyosban. Álruhát öltöttem, sárga gumicsizmában mentem, hogy jól belesimuljak a környezetbe (az előrejelzés szerint nagy vihar volt készülőben), álarcként a Woody Allen-féle Fogd a pénzt és fuss!-ból jól ismert bajuszos, kócos maszkot vettem elő, a hónam alatt egy dakota hintalovat szorongattam, ez teljesen bevett dolog a Rómain, ott most ez a divat, minden második ember hintalovat visz. Krisztinke is kitűnően álcázta magát. Tojástartókból eszkábált össze magának nadrágot, az atillára pedig kubai cukorzsákot húzott. Amikor belépett a kerthelyiségbe, a pincérek azonnal hoztak a blúzához kávét. ’Rég láttam, mondtam elérzékenyülve, s a gumicsizmámmal finoman toppantottam. Ez a kettőnk között kialakult egyezményes jelbeszéd alapján azt jelentette, hogy tiszta a levegő. ’Hallotta a nagy hírt, Puci?’, sikkantotta Krisztinke, s egy Népszabadságot vett elő atillája alól. ’Vigyázzon, aranyom, sziszegtem az állandóan a számba gyűrődő kefebajusz alól, még meglátják magánál ezt a… ki sem merem mondni, milyen újságot. ’De hát azt írják, folytatta Krisztinke lihegve, s szégyenszemre ki is terítette az asztalra azt az újságot, amelyet a rendszerváltás után, egyedüliként a magyar sajtópiacon, be akartam tiltatni (hiteles információ, nem a fikció része! – NH). ’Na, dugja gyorsan ide az asztal alá, mondtam megenyhülve, miközben egy jókora elázott fekete madzagdarabot visszanyomtam az orrom alá. ’Azt írják, nézze, sikkantott Krisztinke, hogy Tojást dobálni szabad. Hát nem csodálatos? Gondolta volna, hogy pont a Népszabadság lesz az az újság, amelyik bejelenti ezt a nagyszerű hírt? Gondolja el, micsoda lehetőségek előtt állunk, drága vezírem. ’Vezérem, drága, fontos ügyekben ne tévesszünk, feleltem, s egy darab bajuszdarabbal, amit történelmi ereklyének szántam, megajándékoztam ezt a kitartó és drága hölgyet. Ő azt elkezdte dédelgetni, az ujjaiba zárni, s azt súgta fülembe: ’Úgy vigyázok rá, mintha csak a vasfüggönyből kaptam volna egy aranyat érő darabkát. Kiteszem az ágyam fölé, s minden este imádkozom hozzá. ’Hagyjuk a személyi kultuszt, kérem, feleltem, s figyelmeztettem, nehéz idők jönnek, nagyon vigyázzon az atillájára, nehogy összekenjék a randalírozó emeszpék. ’Most megyek, rohanok, mondta búcsúzóul, s a kefebajusz relikviát a cukorzsák alá dugva elviharzott Csillaghegy felé. Ültem megbabonázva, órákig nem tudtam magamhoz térni. Annyira jókedvem volt, hogy rendeltem, s az sem zavart, hogy a szemöldököm beleesett a pacalpörköltbe.”
Közreadja: NH