A vudu visszavág

2008.07.21. „Medve anyám! Mekkora izgalmaknak voltam kitéve Szórványoson! Nem is tudom, hol kezdjem, annyira összesűrűsödtek az események. Kezdjük onnan, hogy eredeti tervemnek megfelelően göndör bodrifrizurát öltöttem, virágmintás ingemre fölvettem egy szegekkel kivert bőrmellényt, trapézfarmerom szárát begyűrtem a sárga gumicsizmámba. Amikor Fender Telecaster gtárommal fölléptem a színpadra, s a hatás kedvéért egy vékony madzagon behúztam magam után a hintalovat, a hallgatóság elámult, s nyomban lement alfába. Láttam az arcokon, erre még a legortodoxabb Pucosz-hívek sem számítottak. Tudták, hogy mesteri módon bánok a pettyessel, hogy Wass-idézetekkel képes vagyok legyűrni a hegyi medvét, hogy telepatikus úton tudok kolbászt tölteni, de arra, hogy belehasítok a húrokba, s eljátszom a  Voodoo chile-t, senki sem számított. A jó sartréga éles fegyvere a váratlanság.



Kis bajuszkámmal sikerült sokakat megtévesztenem, a Krisztinkével történt találkozó alkalmával használt szőrt hendrixesítettem, a hatás leírhatatlan volt. Minden úgy tűnt, pályafutásom legpszichedelikusabb pontjára érkeztem.
Beütött aztán a krach. A szám közepe felé szörnyű dolog történt. Eldurrant a jobb belső hangfalam, süketen kellett tovább játszanom. Aztán kialudtak a fények, sötétség borult a teremre. Nem vettem észre időben, s tovább téptem a húrokat, miközben a hintalóba, melynek nyergét előzőleg piros-fehér csíkos Nagy-Magyarország térképpel díszítettem, a rockos hatás kedvéért olykor belerúgtam. Valaki megérintette a vállam, s mondta, forradalmár Lacink nyilatkozott, ez verte ki az összes biztosítékot. A folytatásból arra következtetek, az emeszpék keze is benne lehetett a dologban. Leültem a földre jógaülésbe, s hogy hallgatóságom figyelmét ébren tartsam, medvemantrát adtam elő. Bőgtem rendületlenül, karmommal pedig látványosan kaparni kezdtem a színpadon. Annyira belemerültem, hogy éreztem, kinő a szőr a hátamon, s koromfekete orromon végigcsurog a rackavér. Ezután jött a merénylet. Valami barom (az eset óta egy Pucosz helyszínelő csoport folytat vizsgálatot), úgy nyomta vissza a Jimi Hendrix-nótát a hangfalakra, hogy nem kapcsoltam időben, s még mindig a földön hevertem. Nyolc-tíz másodperc telhetett így el; s egy beszervezett emeszpé-porvokátor a tömegből elkurjantotta magát: gyerekek, a Puci pléjbekről nyomja! Fölugrottam, s az újra rám vetülő fénycsóvába lépve folytattam a szólót, s téptem ugyan a nejlont vadul, de ideges lettem, mert láttam hallgatóim arcán a zavart mosolyt. Az öltözőbe lépve szétvertem a gitárt a hintaló hátán, a balfék technikusra pedig ráfogtam a csőre töltött sárga gumicsizmát. A fickó  bizonygatta, sajnálja a dolgot, érzi, hogy baj van a nemzet lelkében, mostanában ez foglalkoztatja, ez lehet az oka, hogy az áramszünet után összetévesztette a gombokat. ’Tönkretettél, üvöltöttem szelíden, a komó lapok elé dobsz prédának! Majd elbújtam a tűzoltó szertárba, s visszabillentettem a helyére a szívverésemet. Könnycseppek jelentek meg szemem szegletében. ’Hol lehet most? ’Ki?, kérdezte az agyonvert hintaló. ’Hát a múzsa, piros atilkában, ordítottam bánatosan, aki olyan cseles, hogy még ezt is meg tudná magyarázni. Amikor szedelőzködni kezdtünk, s elénekeltük az „Édes Erdély, itt hagyunk” örökzöldet, faxot nyomtak a kezembe, de mindenki villámgyorsan elporzott mellőlem, nehogy ott legyen, amikor olvasni kezdek. „Hallottam a malőrről, őszintén sajnálom. Laly King.” Némiképp üvöltöttem, s a hírek szerint ez az oka annak, hogy jó másfél kilométerrel hosszabb lett a Tordai hasadék.”
Közli: NH